Ferenczi Béla a nevem, encsi lakos vagyok, 1985-ben születtem. A Szeminárium előtt építőmérnökként dolgoztam. Hivatástörténetem másfél éve kezdődött a nővérem váratlan halálával. Éva volt családunkban a „mélyen vallásos”: lelkigyakorlatokra járt, imacsoportokat vezetett, és ahol csak tudott, evangelizált. Többször mondta, hogy tartsak vele a programokra, de akkor még a munkámat fontosabbnak tartottam.

Halála előtt nem sokkal megismerkedtem barátaival, akikkel szoros barátságot kötöttem. Hosszas unszolásukra rávettem magam, hogy testvérem halála után fél évvel elmenjek az első lelkigyakorlatomra, Füzérre. Itt váratlan dolog történt velem. Sokáig nem értettem ugyanis, hogy a testvérem – betegsége ellenére – hogyan tudott olyan aktívan dolgozni az Egyház szolgálatára. Munkálkodott és segített, ahol tudott.

A lelkigyakorlaton viszont megtapasztaltam és megértettem ezt: a Szentlélek jóvoltából volt képes rá. Nem lehet szavakkal leírni, milyen érzés volt ez. Csak azt éreztem, hogy el kell mondanom, amit megéltem, beszélnem kell róla. A lelkigyakorlat végén tanúságtétel mondására volt lehetőség, amelyre bár nem akartam vállalkozni, mégis – mivel belül éreztem, hogy nincs más választásom – megtettem. Ekkor átszakadt valami. Kezem-lábam remegett, mint a kocsonya, minden erőm elszállt, egy hajszálon múlt, hogy nem estem össze. Utána is sírtam és remegtem még körülbelül húsz percig. Ennek az lett az eredménye, hogy nyitottá váltam Isten hívó szavára. Innentől kezdve, ahová csak hívtak – legyen az imaest, lelkigyakorlat –, mindenhova elmentem.

Már nem a munka volt az elsődleges az életemben, hanem valami sokkal fontosabb. Két hónappal később, október végén elzarándokoltam Međugorjéba. Itt kaptam meg hivatásomat. Racionális ember lévén biztos megkérdeztem volna, hogy miért pont én kaptam ezt, és feltettem volna még sok millió egyéb kérdést is, de mire eljutottam idáig, már annyi kegyelemben részesültem, hogy semmi kétely nem volt bennem. Az utolsó megerősítés hétfőn este jött, hazafele indulván.

Pár órával később így már el is mondtam a buszon, hogy meghívást kaptam a papi hivatásra. Semmit sem tudtam arról, hogy ez mivel jár, mit kell ilyenkor tennem, egy dolgot éreztem csak: mámorító béke és megnyugvás költözött a szívembe. Megtaláltam a helyem a világban! Hazaérve a csattanó valóság várt: ez a hivatás áldozatvállalással jár. Mind közül a családról volt a legnehezebb lemondanom. Csütörtökre megszületett bennem az elhatározás, miszerint, ha Isten meghívott, akkor elfogadom és ráhagyom magam teljes egészen, hadd vezessen Ő az utamon.

Életemben egyértelműen benne van Isten keze, aki a Szentlelken keresztül folyamatosan alakít engem. Most már úgy érzem, nemcsak, hogy lemondtam a családról, hanem inkább egy ajándékot kaptam azáltal, hogy pont engem hívott meg az Úr.