Szentségimádás

Olyan kereszténységre van szükség, mely mindenekelőtt az imádság művészetét gyakorolja […] Tanulnunk kell imádkozni, mindig újból be kell fogadnunk az isteni Mester ajkainak művészetét, ahogy az első tanítványok is tették: »Uram, taníts meg minket imádkozni!« (Lk 11,1). Az imádság során kialakul az a párbeszéd Krisztussal, amely bensőséges barátai közé emel bennünket: »Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok« (Jn 15,4). Ez a kölcsönösség a keresztény élet lényege, lelke, s egyben minden hiteles pasztorációs élet feltétele is. […] Szükség van tehát arra, hogy az imádságra nevelés központi helyet foglaljon el az egész lelkipásztori programban.”

(II. JÁNOS PÁL PÁPA, Novo millennio ineunte, Az új évezred kezdetén apostoli levél)

A szentségimádás rendje a szemináriumban

Minden csütörtökön: 20.00 – 20.30-ig közös szentségimádás. Az egyes évfolyamok és az elöljáró atyák váltják egymást, és állítják össze a szentségimádás imáit, elmélkedéseit és énekeit. 20.30 – 21.00–ig pedig fakultatív szentségimádás.

Elsőcsütörtökön: 20.00 – 6.00-ig éjszakai virrasztás.

Elsőpénteken: 20.00-tól ünnepélyes szentségimádás. A Jézus Szíve litániát énekeljük és elimádkozzuk a felajánló imát. A szentségkitétel előtt rövid elmélkedést tart a spirituális vagy a diakónus.

Elsővasárnap: 18.30-tól ünnepélyes szentségimádás. A Jézus Szíve litániát énekeljük és elimádkozzuk a felajánló imát.

Minden este egy óra csendes szentségimádásra van lehetőség a nyitott tabernákulum előtt.

Hétfőn, szerdán és pénteken: 19.30 – 20.00-ig, majd a punkta után 21.00-ig.

Szabad estéken: 20.00 – 21.00-ig.

Pápai tanítások a szentségimádás fontosságáról

Az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház életében. Ez a tisztelet szorosan kapcsolódik az eucharisztikus áldozat ünnepléséhez. Krisztus jelenléte a szentmise után megőrzött szent színek alatt – mely jelenlét mindaddig valóságos, amíg a kenyér és a bor színe megmarad – az áldozat bemutatásából ered, és a szentségi, illetve lelki egyesülésre irányul. A lelkipásztorok feladata, hogy személyes példájukkal is előmozdítsák a szentségimádást, különösen a szentségkitételt és a szent színek alatt jelenlévő Krisztus imádását.

Jó Nála lenni, a keblére hajolni, mint a szeretett tanítvány (vö. Jn 13,25), érezni az ő szívének végtelen szeretetét. Ha a kereszténységnek a mi korunkban elsősorban „az imádság művészetében” kell különböznie másoktól, ugye érezzük sürgető szükségét, hogy hosszasabban elidőzzünk lelki társalgásban, csöndes imádásban, szeretetünket kifejezve a Legszentebb Szentségben jelenlévő Krisztusnál? Drága testvéreim, hányszor, de hányszor tapasztaltam ezt, és mindig erőt, vigasztalást és segítséget találtam!

Erre a Tanítóhivatal által ismételten ajánlott és dicsért gyakorlatra a szentek sokasága ad nekünk példát. Kiválik közülük Liguori Szent Alfonz, aki ezt írta: »A szentségek után az összes ájtatosságok közül a szentségi Jézus imádása a legkedvesebb Istennek és a leghasznosabb számunkra«. Fölbecsülhetetlen kincs az Eucharisztia: nemcsak ünneplése kapcsol a kegyelem forrásához, hanem az is, amikor szentmisén kívül időzünk Nála. Ha egy keresztény közösség alkalmasabbá akar válni Krisztus arcának szemlélésére, nem mellőzheti az Eucharisztia tiszteletének ezt a formáját sem, amelyben folytatódnak és megsokszorozódnak a szentáldozás, a Krisztus testében és vérében való részesedés gyümölcsei.

(II. JÁNOS PÁL PÁPA, Ecclesia de Eucharistia, Az Egyház az Eucharisztiából él kezdetű enciklikája, 25. pont)

“A Szinódus egyik legkiemelkedőbb eseménye volt, amikor a Szent Péter-bazilikában szentségimádást tartottunk. Ezzel az imádságos cselekménnyel a Püspökök Gyűlése föl akarta hívni a figyelmet – nemcsak szavakkal – az eucharisztikus ünneplés és a szentségimádás közötti benső kapcsolat jelentőségére. Az Egyház hitének e jelentőségteljes megnyilvánulásában az Egyház útjának – melyet a II. Vatikáni Zsinat által szándékolt liturgikus megújulás után tettünk meg – egyik fontos eleme látható. A megújulás első lépései közben a szentmise és a szentségimádás belső kapcsolatát nem elég világosan fogtuk föl. Akkoriban elterjedt ellenvetés volt például, hogy az eucharisztikus kenyeret nem azért kaptuk, hogy szemléljük, hanem azért, hogy együk. Valójában az Egyház imádságos tapasztalatának fényében ez a szembeállítás minden alapot nélkülözött. Már Szent Ágoston megmondta: »Senki ne egye ezt a kenyeret anélkül, hogy előbb ne imádta volna; vétkeznénk, ha nem imádnánk«. Az Eucharisztiában ugyanis Isten Fia jön elénk és egyesülni akar velünk; a szentségimádás nem egyéb, mint az eucharisztikus ünneplés természetszerű fejleménye, ami nem más, mint az Egyház imádásának legnagyobb tette. Magunkhoz venni az Eucharisztiát annyit jelent, hogy imádjuk azt, akit befogadunk. Éppen így és csak így válunk eggyé Ővele, és bizonyos módon a mennyei liturgia szépségét ízleljük. A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt. Ugyanis „csak az imádásban érlelődhet az igaz és mély összeszedettség. És éppen az Úrral való személyes találkozás e tettében érlelődik a szociális küldetés is, melyet az Eucharisztia magában foglal, és le akarja bontani a falakat nemcsak köztünk és az Úr között, hanem és elsősorban azokat a falakat, amelyek a többiektől választanak el minket.”

(XVI. BENEDEK PÁPA, Sacramentum Caritatis, A szeretet szentsége kezdetű apostoli buzdítás, 66. pont)

A Lélekkel evangelizálók olyan evangelizálókat jelent, akik imádkoznak és dolgoznak. Az evangelizáció szempontjából mit sem érnek a misztikus elhatározások erős társadalmi és missziós elkötelezettség nélkül, de a társadalmi és lelkipásztori eszmefuttatások és gyakorlatok sem érnek semmit a szívet átformáló lelkiség nélkül. Ezek a részleges és szétmorzsolódó kezdeményezések csak kis csoportokat érnek el, és nincs mélyen átható erejük, mert megcsonkítják az evangéliumot. Mindig ápolni kell a belső teret, amely keresztény értelmet ad az elköteleződésnek és a tevékenységnek. A hosszabb szentségimádás, az Igével való imádságos találkozás, az Úrral folytatott őszinte párbeszéd nélkül a feladatok könnyen értelmüket vesztik, ellankadunk a fáradtságtól és nehézségektől, lelkesedésük pedig kialszik. Az Egyház nem mondhat le az imádság tüdejéről, és mérhetetlen örömet szerez nekem, hogy minden egyházi intézményben sokasodnak az imádságos, közbenjáró, az igét imádkozva olvasó, az eucharisztikus örökimádást végző csoportok.”

(FERENC PÁPA, Evangelii Gaudium, Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítás, 262. pont)