Lestál Balázs vagyok, Arnótról jöttem. Emlékszem, először a középiskola után vetődött fel bennem a papi hivatás gondolata. Később azonban mégis egy kórházban kezdtem el dolgozni, elvetvén a hivatás gondolatát. Fiatal voltam, élni akartam. Ezért egy főiskolán továbbfolytattam tanulmányaimat, ahol szintén felmerült bennem a papság kérdése. Azonban sok volt a munka, a tanulás, nem volt időm ezzel foglalkoznom. Az iskola befejezése után még néhány évet itthon dolgoztam, majd – miután kevésnek találtam az itthoni béreket – gondoltam: irány külföld! Emlékszem, amikor ismét felmerült bennem a hivatás gondolata nem örültem neki, hiszen sok munka volt benne, hogy külföldön tudjak dolgozni.

Valahogy azonban nem tudtam belenyugodni: mi van, ha mégis mások az én útjaim? Ott motoszkált bennem az a gondolat is, hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán a papságra: nem mondhatom magam valami talpraesett embernek, nagy tömeg előtt se szeretek beszélni, vannak dolgok az életemben, amelyekre nem vagyok büszke, és tudnám még folytatni… Ráadásul adjam fel a karrieremet? Gondoltam, az emberek enyhén szólva furcsán fognak ezután rám nézni. Mindenesetre hosszú volt a lista azokkal az érvekkel, amelyek a papság ellen szóltak. Viszont egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, így külföldön megismerkedtem egy atyával, aki azt javasolta, hogy menjek el felvételezni a szemináriumba, és akkor majd fogok tudni dönteni. Még az oda vezető úton is azon gondolkoztam, hogy mit keresnék én ott. Mikor azonban vége lett a felvételinek, mégis tudtam, hogy jó helyre jöttem: otthon vagyok, megérkeztem, megtaláltam a helyem.