A nevem Marosi Balázs, és Isten kegyelméből 1994. augusztus 1-jén születtem Erdély egyik legkeletibb és legszebb kis városában, Kézdivásárhelyen. A fogantatásom és a családom után ez a kis város és ez a vidék volt az első szép ajándék számomra az Úrtól. Nagy ajándék a családom, hiszen kitartóan neveltek, tanítottak, és egyben példát is adtak a jóra. Itt jártam óvodába és iskolába egészen a nyolcadik osztályig. Nagy fába vágva a fejszémet, a kilencedik osztályt már Gyulafehérváron, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban kezdtem el, amely mint kisszeminárium készített fel arra az útra, amelyen Isten kegyelméből haladok. Gyermekkoromban részesültem a keresztség szentségében, majd ahogyan annak lennie kell, harmadikos koromban a bűnbánat és Eucharisztia szentségeiben, ill. tizenegyedikes koromban a bérmálás szentségében.

Gyermekkorom papjai olyan hatással voltak rám, amely mind a mai napig élő élmény a szívemben. A mindennapos szentmisék, a rendszeres ministrálás, és az, amit az oltárnál Isten adott, mind hozzájárultak ahhoz, hogy az igent szinte gondolkodás nélkül kimondhassam. Az elsőáldozásom utáni időszakban városunk mindkét plébániáján plébános- és káplánváltás történt. Isten úgy gondoskodott városunkról, hogy olyan lelkipásztorokat rendelt nyája fölé, akik tanúságot tettek és tesznek Urunk szeretetéről. Ekkor került a főplébániára ft. Vargha Béla esperes, plébános, aki mind a mai napig elöljárója a közösségnek, majd nemsokára ft. Pál Vilmos segédlelkész. Ez az időszak fektette le számomra a biztos alapot, hogy én is úgy akarok élni, ahogyan ők. Az egyházközségben szolgáló segédlelkészek élete a továbbiakban is meghatározó volt számomra, főleg így most visszatekintvén az elmúlt évekre. Végtelenül hálás vagyok nekik mindenért. A gyermekkori élmények, a ministránsok közössége, a cserkészcsapat, továbbá az iskolai tanáraim, az elöljáróim, a kisszemináriumi spirituálisom, Korom Imre atya Isten iránt elkötelezett élete és hite, osztálytársaimmal és iskolatársaimmal megélt testvéri közösségünk, lassan és biztosan kövezték ki előttem az utat.

Mint mindenkinek, nekem is voltak mélypontok az életemben. Kihívások, megpróbáltatások, elesések, amelyek mindig neveltek és ösztönöztek, hogy törekedjek jobbá válni. Ezen az úton talán egyik legfontosabb megálló a székelyudvarhelyi ferences kolostor volt, ahol látva az atyákat megerősödhettem hivatásomban. Egy új fejezet kezdődött életemben, melynek elindítója ft. Varga András olaszliszkai plébános volt, aki 2014 óta barátom, segítőm. Ő is követendő papi példaképem. Megérkeztem Eger városába, és elindult Isten nagy alakító és formáló munkája, bár hiszem, hogy nem volt könnyű dolga.

Amikor elmúlt éveimre visszatekintek, mélységes hálát érzek Isten végtelen irgalmasságáért és irántam tanúsított türelméért. Sok mindent kaptam eddig nem is túl hosszú életemben, amiért sokszor nem voltam hálás, de már kezdem érteni, kezdem észrevenni, hogy milyen jó az Úr. Ez nem könnyű, hiszen ahhoz, hogy elkezdjünk szívünkkel látni, meg kell tisztítani mindattól, ami elhomályosítja. Ez pedig életre szóló feladat és kihívás. Ugyanakkor minden lehetőség adott számunkra. Megtapasztaltam, hogy Isten imádása megadja azt az erőt, amellyel nekiláthatok a köd eloszlatásának. Olyan öröm és olyan erő ez, amely emberi szavakkal le nem írható, de mégis felülír minden emberi okoskodást és erőlködést. Bartímeussal kérem továbbra is életem minden napján: Uram, add, hogy lássak! Lássalak Téged, és lássam az igazságot, amely szabaddá tesz és elvezet az Atyához, az Ő örök lakomájára!