1963. június 4-én születtem Szombathelyen, hitét gyakorló családban, ahol két fiatalabb testvéremmel együtt keresztény szellemben nevelkedtem. Ennek értékét csak jóval később ismertem fel, hiszen az iskola – az általánostól a középiskoláig – teljesen más szellemiséget közvetített. Tanáraim, nevelőim túlnyomó többsége tiszteletreméltó ember volt, de nézeteik időnként nem kis feszültségben álltak az otthoniakkal. A Kádár-rendszer gondolkodásmódja, berendezkedése – bár akkor ezt inkább csak éreztem, mint megfogalmaztam – mindig idegen volt tőlem. Egyre sürgetőbb kérdés lett – különösképpen középiskolás korom végére – mi az életem értelme. Miután sokáig nem találtam, egy majdnem kitűnő érettségi után a szombathelyi Latinka Sándor Gépipari Szakközépiskolában (1977-től 1981-ig tanultam itt) nem folytattam tanulmányaimat, hanem inkább a MÁV Járműjavító Üzemben kezdtem dolgozni. Az itt töltött négy évet kettéválasztotta a másfél éves sorkatonai szolgálat Nagykanizsán, ahol döntő változások kezdődtek életemben.

Egy jelentéktelennek tűnő beszélgetés indította el azt a mély megtérési folyamatot, amely mindent megfordított, és teljesen új világlátást adott. A kérdés ettől kezdve nem az volt már, mi az élet értelme, mert azt Istenben új és nem remélt módon megtaláltam. Az új kérdés az volt, hogy mi a hivatásom. Kb. két évig tartó folyamat során, amelyben döntő szerepe volt a személyes imámnak, értem végzett imának, keresgélésnek, jelentős találkozásoknak, közösségeknek, egyértelművé vált, hogy a papságra kaptam meghívást. Külön ki kell emelnem ebben a folyamatban a szombathelyi Kálvária-templom ifjúsági közösségének jelentőségét, amely Horváth József atyának köszönhetően virágzó közösségi életnek örvendett. Konkoly István püspök atya felvett az: egyházmegye kispapjai közé, először Győrbe, majd Budapestre, azután Innsbruckba küldött teológiai tanulmányaim végzésére. Ezidőtájt újabb kérdéssel kellett szembesülnöm. A megtalált papi hivatást egyházmegyés papként vagy szerzetespapként tudnám a leghatékonyabban gyakorolni? Leegyszerűsítve a kérdést: egyedül, vagy szerzetesi közösségben kell-e élnem? A Leoben közelében, festői szépségű hegyek között fekvő Seckau-i kolostorban töltött egy év után végleg a szerzetesség mellett döntöttem. Nehéz volt a szeretett Szombathelyi Egyházmegyét elhagyni, de úgy éreztem, az Úr máshová hív.

Szent Ferenc Kistestvérei Szerzetesközösség tagjaként fejeztem be Egerben tanulmányaimat, 1993-ban itt részesültem a papság szentségében. Papi jelmondatomul az 1Jn 3,16-ot választottam: „A szeretetet arról ismertük meg, hogy életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért.”

A szentelést követően 1993-tól 1996-ig káplánként Diósgyőrben szolgáltam, majd egy kétéves római ösztöndíj keretében a Pontificio Atheneo Antonianum pápai egyetemen tanultam, ahol spirituális teológiából szereztem licenciát. 1998-tól 2004-ig a Miskolc-Vasgyári Plébánia plébánosaként lelkipásztorkodtam, majd tanítottam Budapesten a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Jelenleg ismét vasgyári plébánosként szolgálok, miközben az Egri Hittudományi Főiskolán tanítok filozófiát.

Hálát adok Istennek a meghívás ajándékáért, azért, hogy segített megtalálni és elfogadni ezt az ajándékot. Hálás vagyok szüleimnek, testvéreimnek, akiknek szintén sokat köszönhetek, illetve azoknak a lelkipásztoroknak, akik lényükkel, emberségükkel, lelkipásztori elkötelezettségükkel példaként állnak ma is előttem: Lautz Alfréd atya, Szigetvári Géza atya, Iván László atya, Horváth József atya, Miszori Zoltán atya, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A papi hivatás szépségének és örömeinek ismeretében imádkozom mindazokért, akiket szintén hív az Úr, hogy megtalálják és elfogadják ezt a meghívást.