Még nem jártam iskolába, amikor Tibor bátyámmal egy nyári délután felmentem a recski plébániára. Ott, Zsolczay Gyula esperes-plébános atya szobájában történt mindaz, amit meghívásnak lehet nevezni. Azért mondom így, mert minden meghívás sajátos. Az enyém is az volt, titokzatos és sajátos. A plébánosom véletlenszerűen megkérdezte, hogy mi akarok lenni. Válaszom az volt, hogy pap, mire ő: „Segítsen az Isten!” Nem is gondolta, hogy egy perccel előtte, még eszemben sem volt pappá lenni. A második „p” és a pont közötti időben már minden eldőlt. Olyan volt, mintha az egész örökkévalóság jelent volna meg abban a számomra megmérhetetlen időben. A plébánosom válaszát már egy egészen más kisgyermek fülei hallották meg, mint az előző kérdését, mert ettől kezdve tudtam, hogy pappá kell lennem. Ez látszólag kényszernek tűnik, de egyáltalán nem volt az, inkább egy erős felismerés, hogy nincs értelme másnak lennem. Hogyan is másíthatnám meg a kimondott szót, ha egy szerető hatalom szelíd, és a szabadságomat tisztelő, nem kényszerítő hangja elfogadta azt, és számít rám. A plébánosom földi életében sosem tudta meg, hogy az ő szobájában történt a meghívásom. Pedig a helyet is meg tudnám mutatni, ha még állna az a ház. Attól kezdve imádkozott értem.

Sokszor gondolok arra is, hogy valójában a meghívásom már akkor elindulhatott, amikor az apácáknak énekeltünk rendszeresen a kastély udvarán. Hányán és hányan ajánlhatták fel a nővérek közül az elhurcolás okozta szenvedéseket, megpróbáltatásokat akár konkrétan értem, akár más recski fiatalért, hogy papok legyenek. Hogyan máshogy történhetett volna meg, hogy a két élő recski születésű pap (Füzessy István, és édesapám unokatestvére, Borsos Imre bérmaapám) mellé 1958 és 1969 között további három Recskről való papot szentelt az egri érsek. Még a meghívásom előtt néhány évvel lett eltemetve Recsken a szintén recski születésű id. Borsos Imre, aki fiatal korában Felsőtárkányban volt káplán. Sokat gondoltam rá felsőtárkányi plébános koromban.

Istennek kimondhatatlan hálával tartozom drága jó szüleimért. Ők a bátyámtól tudták meg, hogy pap akarok lenni. Biztos, hogy imádkoztak értem, bár még kicsi gyermek voltam, úgy 5 év körüli. Nem várták el, de olyan körülményeket teremtettek, hogy a hivatásomban nyugodtan fejlődhettem. Hálával tartozom a templomba járó embereknek, akik előbb-utóbb megtudták, hogy mire készülök, és imádkoztak értem. Ha voltak is nehézségek abban az időben, Isten mindent a javamra fordított. Különösen megható visszaemlékeznem a recskiek bátor hitvallására, amikor az ÁVÓ árnyékában is – akiknek éppen a templomhoz közeli nővérek háza, a Barkóczy-kastély lett a főhadiszállásuk – mindig megtöltötték a templomot.

Hivatásomat a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban és az Egri Szemináriumban tudtam tökéletesíteni, mely a papszentelésben koronázódott meg.

Fotó: Egri Főegyházmegye